Köszönöm, Gabi!

Nagyon érdekes napom volt, olyan sok mindenre ráébresztő, építő és mindenekelőtt nagyon mosolygós.
Tegnap felmondtam. Sokáig tartott, mire rádöbbentem, hogy túl rövid az élet ahhoz, hogy végigszenvedjük. Ez most kicsit durván hangzik, de amióta új főnököm van, csak szenvedek, mert egyszerűen nem tudok azonosulni azzal, amit képvisel, és az a legnagyobb baj, hogy mégis ott motoszkál bennem, és nem hagy nyugodni, vagyis valahogy végigkíséri minden percemet. És most nagyon enyhén fogalmaztam.
Barnabás már régóta mondta, hogy mondjak fel, de azt hiszem, nekem kellett erre ráébrednem. Nos, megtörtént, már attól megnyugodtam, hogy megfogalmazódott végre bennem. Volt némi időm gondolkodni, vagy inkább kattogni a dolgon, és rájöttem, hogy kedvenc volt munkatársam, Gabi lehet, hogy ugyanígy volt vele, és ezért kérte magát máshová. Tegnap beavattam 3-4 embert, akik közel állnak hozzám, de amit tud egy ember, az ott nem titok többé. Mindenképpen én szerettem volna elmondani ezt Gabinak, szerencsére sikerült. Ő az, aki megérdemli, hogy ne mástól tudja meg, ez volt a legfontosabb nekem, mert nagyon megtisztelő, hogy amikor ebben a cipőben járt (szerencsére már múlt idő), beavatott a bizalmába, és mindig őszinte volt hozzám, pedig sajnáltam nagyon, hogy nem maradt az irodában, ugyanakkor szurkoltam neki nagyon, hogy újra tudjon mosolyogni. Jó látni, hogy tud :-) Ugyanakkor tudtam, hogy ő lesz az egyetlen, aki nem kérdezi meg, hogy jól meggondoltam-e, mert ismer...
Volt még egy elgondolkodtató momentuma a találkozásunknak: mondtam neki valamit, ő pedig válaszolt, hogy tudja, mert olvasta a blogomon. Hazafelé a buszon is ezen töprengtem. Fura, én évek óta írom a blogom, néha hetek maradnak ki, és szégyelltem magam, mert van, aki kíváncsian várja, mi történik velem, mit alkotok, én meg néha lustaságból nem írok. Szóval igyekszem-igyekszem. Köszönöm, Gabi!